psychotherapy:

Editor’s Note: I received the following from a reader earlier today, asking if I would be willing to post his essay on this site, which I am more than willing to do. If you would like to contact the author personally, you can find his site here.

———————

I am schizophrenic. Or rather, I have schizophrenia. 

I’ve been told many times by mental health professionals and peers in my situation over my years of recovery that I should not identify myself as the illness. I see their point. 

I am still a human being; I still contribute to society and I still have thoughts, feelings and emotions just like any other person. Although sometimes those thoughts, feelings and emotions are a bit more intense than what the average joe would experience. 

Being that I am still a human being, I deserve to be treated like one. 

Many times after a tragedy like the one in Newtown, CT, I overhear discussions in public and across news media about what kind of person would commit such an unspeakable act. 

Those discussions are, many times, riddled with iterations of the words “crazy” or “mentally ill” which bothers me. 

I am not unbalanced, I am not deficient, and I am not a gun toting mass murderer. 

In fact, ask any one of my friends or family members and they will tell you I am one of the kindest, most gentle, and perhaps most level headed men they know. I am not alone in that either. 

A study by researchers at North Carolina State and Duke universities has found that “people with severe mental illness - schizophrenia, bipolar disorder or psychosis - are 2 1/2 times more likely to be attacked, raped or mugged than the general population.” ABC NEWS. 

What’s more, “61 percent of Americans think that people with schizophrenia are likely to be dangerous to others.” according to “Mental Health: A report of the Surgeon General” 

Even further, this notion is unfairly perpetuated in nearly every facet of media. 

I’ll just paste this excerpt from the Substance Abuse and Mental Health Administration’s “Understanding Mental Illness Factsheet”

The National Mental Health Association reported that, according to a survey for the Screen Actors’ Guild, characters in prime time television portrayed as having a mental illness are depicted as the most dangerous of all demographic groups: 60 percent were shown to be involved in crime or violence (three times the average rate). In addition, “[s]tudies showed that as many as 75 percent of stories dealing with mental illness focus on violence (Shain and Phillips 1991). Although more recent research suggests the prevalence of these kinds of stories is diminishing (Wahl, et al. 2002), at least a third of stories continue to focus on dangerousness. Also, the vast majority of remaining stories on mental illness either focus on other negative characteristics related to people with the disorder (e.g., unpredictability and unsociability) or on medical treatments. Notably absent are positive stories that highlight recovery of many persons with even the most serious of mental illnesses (Wahl, et al. 2002).

Frankly, I’m more than bothered that the only time mental health comes up in public discourse is in the midst of a horrible tragedy. 

It only adds to the negative image most Americans have of people that have mental illness. 

There exists a stigma with mental illness that many times can be worse to deal with than the illness itself. 

It’s unfair that people with mental illness are treated less than human. 

The stigma permeates nearly every facet of society. 

One needs only ask a person afflicted if the people they thought were their friends, or even family, treated them differently or even stuck around after their diagnosis was shared, or worse, whispered about. I know this from personal experience. 

The point I’m trying to make here is that there are 7 billion people in the world. 

Unfortunately, about 1% of those people lives day in, day out, never knowing if they can trust their own thoughts, and people scorn them because of it. 

It has been reiterated and reiterated to me that mental illness is a disease of the brain, as diabetes is a disease of the pancreas. 

It is not a result of weakness, lack of character, or poor upbringing. It is an illness. 

Even more unfortunate is the fact that an even smaller segment of those 1% diagnosed will lose control somehow, and in the midst of intense psychosis decide to turn to violence. 

In their violence they will become notorious and their names will be repeated in infamy. Names like Dylan Klebold, Eric Harris or Adam Lanza. 

Further, their behavior will be remembered, and people will always try to find a reason for that behavior. 

Most times, they’ll chalk it up to a nasty, horrific disorder they barely understand that goes by the name “mental illness”. 

We are human even if it doesn’t appear that way. 

For more information about Mental Illness Click Here.

lehanylak:

mysterious skin - 2004.

napifilm.

not yet.

lehanylak:

azért az utolsó két sor elég fura.

there is no future

ka-steve:

…

Egyrészt kösz, és majd mindjárt elolvasom, Seres mit írt. 

Másrészt viszont érdekes, mert én szinte kereken egy éve ezeket mondom. Ezeket mondtam dec23 előtt és után is, ezeket mondtam január 2 előtt és után is. (Eleve, mi a büdös francért kezdtem volna el egy összcivil demonstrációt szervezni, ahova a rendszerváltás óta először terveztük a pártokat is meghívni vendégként, és miért folytattam volna a szervezést akkor is, amikor a dologból civilek és pártok közös eseménye lett?) Ezeket mondtam bármilyen “most azonnal össze kell fogni feltétel nélkül” kezdeményezésnél. Biztos nem fejtettem ki eléggé…

De ami számomra érdekesebb, az a zárójeles megjegyzésed, és nyilván, ha nem akarod, hogy reagáljunk, ne posztold ki. 

Merthogy gyakran értem, miért folytatnak emberek rosszindulat nélkül is szalmabáb-harcot. Mondjuk hogy a Jobbik szemében miért létezik egy olyan fogalom, minthogy liberálbolsevik, és ebbe miért fér bele Bajnaitól TGM-ig mindenki, mert elég messziről nézve, eléggé tojva a részletekre, kiragadva egy-két paramétert, összemosódhatnak a dolgok. (Hasonló a schmittmáriás jobbosok “minden rossz dolog baloldali a Jobbiktól az IMF-en keresztül azokig, akiknek nem tetszik, amit csinálunk”, de ott nem hiszem, hogy ez ne tudatos hazugság lenne…) De nálad egyáltalán nem értem, elvégre neked érdeklődésed és lehetőséged is van ahhoz, hogy ismerd a hazai kritikai baloldalt és nem feltételezem a szándékos valóságmásítást. 

Mert igen, van olyan entitás, ami baloldalinak mondja magát, és ezt a bármiféle koncepció nélküli osztogatásban értelmezi. Ez az MSZP, ami ellen én szoktam érvelni neked, és azt szoktam mondani, hogy ennek (csakúgy mint az állam a korrupcióhoz elegendően átláthatatlanná dagasztásának) semmi köze semmiféle baloldalisághoz. 

De ha már Steve-féle a felütés, én kíváncsi lennék, hogy tudnál-e idézni tőlem bármit, ahol a fenntarthatatlanság mellett érveltem, vagy olyan szociál- és gazdaságpolitikai koncepciót fejtegettem, aminek ez része lett volna. Most nem fogom végignyálazni az egész archívumomat, de tudtommal én a szélsőséges szabadpiaci modellel szemben pont hogy egy fenntartható modellre törekvés mellett szoktam érvelni (itt is pl a poszt utolsó harmada), vagy itt pont Bajnai és összefogás kapcsán “gazdaságilag fenntartható válasz”-t emlegetve, de erre majd visszatérek.Viszont érdekelne, hogy kik még a Steve-félék?

 - Scheiring? Aki azt mondja (az első poszt tőle, ami elém került, nem válogattam), hogy “a magyar újkapitalizmus szélsőséges piaci folyamatai gazdasági, társadalmi és környezeti értelemben is fenntarthatatlanok”, meg hogy “csak a felfelé versengő, az emberbe befektető, a jóléti államot nem szétverő, hanem az egészségügy és az oktatás fejlesztésén keresztül a humántőke termelékenységét javító politikával lehet tartósan fejlődő pályára állítani az országot”? Nem látom belülről az elempét, de arra tippelnék, hogy a bő évente kijövő gazdaságpolitikai kiadványaikban mélyen benne van a keze. A mostani alternatív költségvetési javaslatukat lehet kritizálni, és szerepelhetnek benne optimista becslések, de mutass nekem más olyan politikai erőket, amik olyan 200 oldalas koncepcióval állnak elő, ami elvileg annyit oszt szét új helyre, amennyit máshonnan elvesz, mint azt még a nem túl balos, sem osztogatáspárti MaNcs is elismeri. Vagy a nyári (emészthető hosszúságú és a fenti előzményének tekinthető) adórendszeres javaslatukra gondolsz, amiben olyan címek vannak, mint “Pénzosztás helyett munkahelyteremtésre ösztönző társasági adót!”?

 - Vagy Pogátsa? Ő aztán tényleg balos és (bármennyire is bírom) a blogjában gyakran tesz igazolatlan állításokat, de ő pl azt mondja, hogy “Summa summárum, lefelé versenyezni lehetetlen. Egyszerűen nem valós út. Az európai árkonvergencia miatt a globális harmadik világba árazza ki magát lefelé, aki ezt teszi. Csakis a termelékenység növelése lehet a járható út. Ehhez pedig kitűnő foglalkoztatási, oktatási és képzési rendszerre van szükség.” Bő fél éve söröztem vele egyet, én élveztem, hogy megszállottként hajtogatja, hogy “számok kellenek a szociálpolitikába, számok, számok, milyen forrásból tudunk költeni”, mint ahogy itt is ezen rugózik, és kifejezetten sokat foglalkozik azzal (bár ritkán publikálja), hogy mennyit is költünk dolgokra, például szociális támogatásokra. Bloggernek nem túl jó, de ha vele szembenálló gazdaságpolitikusok is csak feleannyit foglalkoznának a hosszútávú gazdasági fenntarthatóságra vonatkozó adatok bújásával mint ő, végre tényleg érdekes vitáink lehetnének…

 - Vagy a balos civilekre gondolsz, mint mondjuk A Város Mindenkié? Ők eléggé a David Harvey által fémjelzett amerikai marxista irányhoz állnak közel (well, hajléktalanként nehéz lenne nem kritikusnak lenni a szabadpiaci kapitalizmussal szemben), szóval gondolom jó példák. Ők megalakulásuk óta a betegellátásra emlékeztető intézményi ellátás helyett bevezetendő hajléktalanintegráció és hajléktalanprevenció mellett küzdenek. Azt mondják, hogy a szállók csak elsősegélynek jók, hosszú távon nem nyújtanak megoldást. A hajléktalan emberek polgári társadalomba való reintegrációja, az önállátásra való átmenet támogatása (beleértve a képzést és munkahelyteremtést) nem csak hogy hosszú távon is egyszerre praktikus az egyéneknek és az össztársadalomnak is, de rövid távon is kevésbé költséges lenne, mint a jelenlegi drága és embertelen tömegraktározás. Wow, rohadt kommunisták.

Szóval nem igazán látom, kik azok a Steve-félék, akiknek el kéne magyarázni, “hogy szociálpolitikára akkor lehet többet költeni, ha többet termelünk”. Ha elolvasod a fent már linkelt, anyagi deprivációs (aka abszolút szegénység) stat kapcsán írt posztom első részét is, ott pont azon rugózom, hogy valóság, valóság, valóság. Realitások és számok. Nyugodtan cáfolj meg, ha nem igaz, de szerintem az itthoni tallián-seres-tótawé vonal nagyon sokat szokott a költségvetés pénzügyi fenntarthatóságán témázni, és szinte semennyit a szociális fenntarthatóságon. Márpedig ha egyetértünk abban, hogy a cél, hogy minél több ember képes legyen önellátásra és hosszútávú öngondoskodásra, akkor a legfőbb kérdés, hogy hogy érjük ezt el, és hogyan marad az állam közben finanszírozható? (Egy plusz kérdés a már nyugdíjasok és munkaképtelen rokkantak témája, ez önálló tldr-t igényelne.) Nem látok a radikális szabadpiaci kapitalistáktól erre választ. Azt látom, hogy forrásokat vonnának el a tőkehiányos (anyagi, oktatási, kapcsolati stb) csoportoktól és kész. Általában nem számolnak azzal, hogy mivel ez a réteg jelenleg képtelen az teljes önellátásra és pláne önfejlesztésre, így emiatt egyre jobban el fog szegényedni, egyre nagyobb terhet róva az államra, egészen addig, amíg hajléktalanként a teljes ellátásuk állami felelősségé válik, az eredeti kis-állam koncepciót lendületből tökönrúgva. És nem számolnak azzal sem, hogy befektethető tőke (lásd fent) hiányában ezek a csoportok képtelenek lesznek jelenlegi helyzetükből külső támogatás nélkül kitörni, azaz leshetjük a versenyképességet is az egyre versenyképtelenebb populációval. Hol marad a realitás? Hol marad a termelékenység növelése?

Ezzel szemben a “Steve-féle” baloldaliak legfőbb fókusza, hogy hogyan lehet integrálni ezeket az embereket. Nem hiszünk a segélyezésben mint megoldásban. Tonnányi balos szakirodalmat tudunk felmutatni arról, hogy a segélyezés hosszú távon függőségi helyzetet teremt, megfosztja az egyént a méltóságától, meglévő kompetensségétől és hogy önmagában sem gazdaságilag, sem fejlesztéspolitikailag sem működik. (Ferkó gondolom számos hasonlót tudna linkelni idevágó afrikai tapasztalatokról.)

Biztos vannak olyan balos arcok, akik ész nélkül “mindenkinek járjon minden” alapon gondolkoznak. Azokban a körökben, ahol én mozgok (well, manapság nem igazán mozgok sehol, de itt a tek, elempé balszárny, balos civilek tengelyre gondolok), nem ismerek ilyen embert. Nekünk általában az a célunk, hogy olyan fejlődő termelékenységű ország jöjjön létre, ami képes az állampolgári életszínvonalát egyre növekvő mértékben javítani. Ennek egy eszköze a segélyezés, mert éhenhalt vagy megfagyott emberekkel ezt nem lehet elkezdeni. Ha valakinek trombózisa van, akkor műteni kell, életben kell hogy maradjon ahhoz, hogy utána dietetikáról és a mindennapi mozgás fontosságáról tudj neki beszélni. Szóval biztos tudsz tőlem és másoktól is olyan idézeteket felmutatni, ahol az ehhez hasonló életbentartó segélyek csökkenése ellen küzdünk, ezért tesszük. De az sikítoztatóan evidens, hogy hosszú távon mindez csak akkor fenntartható, ha képesek vagyunk a gazdaságot pályára állítani, az embereket érdemi, termelékeny munkához juttatni. Integráció, empowerment, fejlesztés, képzés. Ezek (megint ugyanabból a posztomból idézve) mind balosak által jó régen szajkózott dolgok. De máshogy nem megy. Nem fogsz termelékeny társadalmat létrehozni anélkül, hogy a tőkehiányos csoportokba ne fektetnél pénzt és energiát. 

Nem véletlen a Világbank (szlogen a logóban: “working for world free of poverty”) és az IMF szociális minimum, szociális fenntarthatóság felé elmozdulása, mint ahogy nem véletlen az EU 2020 (bármekkora levegőbe beszélés is legyen) targetjei, amik szintén ilyesmikre fókusználnak. Itt egyszerűen arról van szó, hogy létbiztonság és a legszegényebbek támogatása nélkül sehogy nem lesz fenntartható gazdasági fejlődés. Aki mégis ezt hiszi, és azt, hogy a szociálpolitikai költések akadályozzák a versenyképességet, az egyészt kábé a 70-es években él, másrészt nem ismeri az azóta létrejött számokat…

(Persze a Steve-féléknek (imádom, végre nem kell szenvednem rajta, hogy hogyan definiáljam magam) az csak az első lépés, hogy a jelenlegi globális kapitalista keretek között megpróbálják az ország érvényesülését maximalizálni. Ezután, emellett mindig felmerül, hogy az egész globális rendszer módosításán is megéri elgondolkozni, már csak azért is, mert az utóbbi évtizedek számai alapján egyértelmű, hogy az eddigi trendek nem teszik lehetővé a hosszútávú gazdasági fejlődést. Mivel az erről írt cucc önmagában egy tldr poszt lett és mert mindenféle statisztikákra idézve nem túl olvasmányos, és amúgyis külön téma, bedobtam draftba, majd máskor kirakom.)

akkor ezt így most itthagyom.

victoriousvocabulary:

SEMANTIC SATIATION

[noun]

also known as semantic saturation; a psychological phenomenon in which repetition causes a word or phrase to temporarily lose meaning for the listener, who can only process the speech as repeated meaningless sounds.

[made rebloggable as requested by innatworldsend]

I received a letter from a 10-year-old this morning. He wrote, “Dear Mr Watterson, I have been reading Calvin and Hobbes for a long time, and I’d like to know a few things. First, do you like the drawing of Calvin and Hobbes I did at the bottom of the page? Are you married, and do you have any kids? Have you ever been convicted of a felony?”

…

Amazingly, much of the best cartoon work was done early on in the medium’s history. The early cartoonists, with no path before them, produced work of such sophistication, wit, and beauty that it increasingly seems to me that cartoon evolution is working backward. Comic strips are moving toward a primordial goo rather than away from it. As a cartoonist, it’s a bit humiliating to read work that was done over 50 years ago and find it more imaginative than what any of us are doing now. We’ve lost many of the most precious qualities of comics. Most readers today have never seen the best comics of the past, so they don’t even know what they’re missing. Not only can comics be more than we’re getting today. but the comics already have been more than we’re getting today. The reader is being gypped and he doesn’t even know it.

worth reading.

thepunkhippi:

és két éve főggő. happy tumblr bd to me.

éljen